Szász János: A nagy füzet

A második világháború idején, a „nagyvárost” ért bombatámadások után a tizenhárom éves ikerfiúkat anyjuk vidékre viszi a nagyanyjukhoz, hogy megóvja őket az éhhaláltól. A magának való, különc öregasszony egy erdő széli, nyomorúságos kunyhóban él a szigorúan őrzött határ mentén, ahol gyakran látni menekülteket. A falu lakói boszorkánynak bélyegzik az öregasszonyt, mert húsz évvel ezelőtt állítólag megmérgezte a férjét. A gyerekeknek keményen kell dolgozniuk és kénytelenek alkalmazkodni nagyanyjuk durva kíméletlenségéhez. A fiúk elviselhetetlenül bűzlenek, a szabad ég alatt alszanak, megaláztatásban és kegyetlen bánásmódban van részük. Hogy túléljék e szörnyű körülményeket, edző gyakorlatokat eszelnek ki: fájdalmat okoznak maguknak, hogy érzéketlenné váljanak a verésre. Egymást szidalmazzák, hogy hidegen hagyják őket a bántó sértések. Megtanulnak koldulni, hazudni, lopni és ölni. A maguk módján alkalmazkodnak ehhez a háború sújtotta társadalomhoz. Megtanulják, hogyan védekezzenek verbálisan és fizikailag, és alakítsák ki saját erkölcsi normáikat. A gyerekkor védett burkát messze maguk mögött hagyva kíméletlen fiatalemberekké válnak. Minden élményüket, tapasztalatukat és megfigyelésüket, melyeket igaznak tekintenek, feljegyezik a nagy füzetbe.
A fiúk fájdalmak közepette olyan terepen állnak helyt, ahol az álmoknak egyáltalán nincs létjogosultságuk. A szeretetet és együttérzést csupán a városban maradt anyjuk elmosódott emlékeként ismerik. A szörnyű emberi sorsokra, a kínzásra és a halálra magától értetődő természetességgel tekintenek. A kamasz fiúk kísértetiesen kemény következetességgel űzik ki magukból gátlásaikat, mígnem végül valóban hullákon gázolnak keresztül.